Először is, meg kell törni a csendet. Beszélni kell!! Amióta gond nélkül tudok erről beszélni, szinte eltünt a szégyenérzetem és a bűntudatom. Csak elkezdeni nehéz, mert ott motoszkálnak a fejünkben a gondolatok, hogy mások szemében, hogyan fogunk kinézni, ha kiderül. Kit érdekel? Nem másoknak kell megküzdeni ezzel a problémával nap mint nap, nem mások élnek együtt a szégyennel és a bűntudattal. Mindig az a fontos, hogy mások mit gondolnak és pontosan ezért nem mernek róla sokan beszélni. Sokan....Szinte senki, mert mit szólnak mások, biztos minket hibáztatnak, biztos szégyentelennek fognak gondolni. De akinek csak ez jön le belőle, annak igazából bármit lehetne mondani, mert a feje a homokban van.
Emeld fel a fejed, nézz körül. Szokták mondani, minden csoda 3 napig tart. Ma, holnap, holnapután még ez lesz a téma, aztán jön a szomszéd bácsika, aki elesett biciklivel, mert annyit ivott, vagy a szomszéd férfi, aki új nővel jelent meg, vagy épp az utca végén lakó család, aki idén már harmadszorra megy külföldre nyaralni. Pontosan ez a probléma, hogy 3 nap után nem történik semmi, mert jön az újabb "hír". A fontos dolgok, problémák pedig elvesznek a rengetegben.
Lehet, hogy a szomszéd néni ferde szemmel fog rád nézni, de közben találkozol olyan emberekkel, akik szintén abban vannak amiben Te, azt élik át amit Te, s talán egymás segítésére is lehettek a gyógyulásban. Ezzel együtt pedig, igen is kiállni azon gyermekekért, akik most mennek át azon, amin mi mentünk keresztül, támaszt adva nekik. Sokan vagyunk, sokan vannak, még is tabu, még sem beszélünk róla, még sem próbáljuk meg a helyén kezelni.
Minél többször beszélünk róla, minél gyakrabban átpörgetjük ezeket az emlékeket, annál inkább kikerülünk a szégyen és a bűntudat árnyékából. Biztos vannak, lesznek emberek, akik majd azt mondják, hogy ez lehetetlen, hisz az az ember olyan jóravaló, kedves, jókiállású. Higgyék csak. Én tudom, mi tudjuk. Nem mások véleményét kell megváltoztatni, hanem a szégyenünket és a bűntudatunkat kell levetkőzni.
Minél több bántalmazottal beszélünk és osszuk meg a tapasztalatainkat, annál inkább szabadabbak is leszünk, hisz megszűnik ennek a titoknak, elszigeteltségnek a magánya. Egymás előtt nincs szégyelnivalónk, mint ahogy mások előtt sem.
Létrehoztam egy privát facebook csoportot, kifejezetten gyermekkorban szexuális abúzuson átesett bántalmazottaknak, gyertek és beszéljünk róla.
A csoport neve: Nem a Te szégyened! Ha szeretnél először anonim maradni, akkor keress nyugodtan a nemateszegyened@gmail.com e-mail címen.
Ahogy tudatosultak bennem a történtek, kezdtem felépíteni a hamis képet, hamis világot ő köré, hogy nefájjon. Kifele nem mutattam semmit, hisz a szégyen rámtelepedett. Voltak dolgok amik megváltoztak, de igyekeztem ezeket feltűnés nélkül megváltoztatni. Nem volt nehéz, hisz épp költözés előtt álltunk, így ami esetleg észrevehető lett volna, azt betudták az esetleges költözködésnek, lakhelyváltozásnak. Ekkor már nem bántott és egy évre rá el is tünt a mindennapjainkból.
Nem szerettem zuhanyozni, ha tehettem csak fürödtem. Mindig zuhanyozni kellett óvoda elött. Ma már ezzel sincs problémám, zuhanyozok ha épp arra van időm, már nem tép fel sebeket. Mai napig forró vízben fürdök, de már nem zavar, ha langyos vízbe kell beleülnöm. Ovi előtt, csak langyos vízben zuhanyozhattam. Nem szerettem hideg kakaót inni sokáig, mert mire "végzett velem" mindig kihült a reggeli kakaó vagy tej, vagy éppen ami... Ma már nagyon ritkán iszok kakaót, de még mindig melegen, persze már nem zavar, ha kihül. Szeretek sötétben lenni. Amíg mások szürkületkor már villanyt kapcsolnak, én szépen elvagyok a sötétségben. Mindig teljes fényáradatban "játszott" velem, így a sötétség megnyugtatólag hat rám a mai napig.
Amikor elkezdtem nőiesedni, zavartak a melleim. Zavartak, hogy mások is látják. Sokszor púposítottam, hogy kisebbnek látszódjon, vagy ne is lássák. Volt időszak, amikor lehajtott fejjel közlekedtem, hogy ne lássam ki néz rám. Sose voltam nőcis lány vagy nőies nő, mert úgy gondoltam, hogy ha nem vagyok olyan, hanem inkább fiús, akkor nem lehetek célpont, nem leszek célpontja senkinek, nem bánthatnak. Amíg más lányok már tizenévesen "diétáztak", én meg sem próbáltam, nehogy vékonyabb legyek, mert őket biztos jobban megtalálják a bántalmazók. Fiúkkal kezdtem lógni, jobban kijöttem velük. Nem kellett semmi csajszisat, nőieset csinálnom, beszélgetni is jobb volt velük, teljesen más volt a témakörük mint a lányoknak.
Sokáig azt hittem, hogy érzelmi nyomorék lesz belőlem, de szerencsére nem így lett. Szép gondosan elkezdtem jó mélyre temetni a dolgokat, kiszínezni a hamis képet róla, hogy milyen gondos és szerető "ember". Így nem fájt, nem jöttek elő folyton a képek, emlékek. Nem éreztem annyira a rámnehezedő szégyent, büntudatot és gyalázatot.
Amikor elkezdtem az anyaság gondolatával játszani, bennem volt, hogy szeretnék gyereket majd.....majd.....majd egyszer.....valamikor. Azt is szerettem volna, ha 30 éves korom előtt anya lehetnék, szerettem volna fiatal anyuka lenni. De ott motoszkált bennem, hogy majd.....és nem lányt. Nem! Nem akarok lányt, nem lehet lányom. Vele nem történhet ilyen. Ott el is döntöttem, hogy nem lehet lányom, de tulajdonképpen a tudat, hogy gyerekem lesz és bántani fogják, hatalmasra nőtt. Több vetélésen is keresztül mentem, most már tudom, illetve én úgy gondolom, hogy ez lehetett az oka, a visszatartó erő. Saját magam félelme. Ennek ellenére, mindegyik nagyon mélyen megérintett, fájt. Amikor sikerült ezt a gondolatomat elengedni, meg is jött a gyermekáldás, egymás után két fiúcska személyében.
A gyerekek lekötötték a gondolataim, szinte minden körülöttük forgott, de olykor a nyugodt pillanataimban jöttek gondolatok, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szerethető, kezdtek bennem felgyülemleni a gátak. Sokszor szorongás lett rajtam úrrá. Szellemileg gyakran annyira kimerültem, hogy magam sem értettem miért. Ma már tudom. Hatalmas erőfeszítés kell ahhoz belűlről, hogy eltudjuk nyomni a bennünk rejlő rosszat, hogy megvédjük saját magunkat. Nehéz felnőttként úgy párkapcsolatban élni, hogy tudatalattról jönnek az infók, hogy nem vagy elég jó, nem vagy szerethető, mert ezt sem tetted meg vagy éppen azt. Igen, mert ez a bántalmazásból fakadó mondat, " Ha megteszed, akkor szeretsz engem és szerethető vagy!" végig kísért teljesen addig, amíg szembe nem néztem a valós problémával. Ha nem végeztem a takarítással úgy, ahogy szerettem volna, feljött ez a mondat és szorongásba ment át, amit aztán próbáltam terelni mással, például gyerekekkel elmentem sétálni. Ebben az esetben viszont jött a lelkifurdalás. Nem végeztem, de sétálgatunk, amiből az jött le nekem, hogy nem szeretem eléggé a másikat, nem leszek szerethető, tehát rohanás haza befejezni. Ennek következtében, folyton rohanásban voltam, sosem értem utol magam.
Szembe kell nézni a múlttal, felkell dolgozni, meg kell gyászolni és igen is beszélni kell róla! Ez olyan mint egy bomba, ami el van dugva, nem tudjuk hol van, hogy mikor robban és azt sem, hogy többször is fog e robbanni. Mert valóban, többször is képes rá, ha nem ismerjük fel, nem nézünk szembe azzal ami aktíválja. Szeretni kell ahhoz magadat, hogy másokat is teljes odaadással szeretni tudj! Amíg a szégyen, a gyalázat, a fájdalom és az esetleges bűntudat benned van a múltaddal kapcsolatban, addig erre nem leszel igazán képes!
Nem a Te szégyened!!!
Nem tudok és nem is akarok más nevében beszélni és a szexuális bántalmazásnak is sok féle formája van. Gyerekek is különbözőek és másképp élnek meg dolgokat. Az erőszakos és fájdalmas bántalmazás, sokkal intenzívebben hat ki a gyerek viselkedésére, hisz ez még egy felnőttnek is komoly trauma. De mi van akkor, ha a bántalmazás nem jár testi fájdalommal és egy olyan ember a bántalmazó, akiben a gyerek maximálisan bízik és még szereti is?
Szakemberek mondják, hogy a szexuális bántalmazásra utaló jelek ezek:
Nem féltem, nem volt bennem félelem, hisz bíztam benne, szerettem, felnéztem rá. Miért is féltem volna? Nem okozott testi, fizikai fájdalmat (akkor...) Azt sem tudtam mi az, amit csinál, hisz "csak" játék volt. Nem tudtam, hogy ez rossz dolog, hogy nem szabad, hisz nem mondta sosem, hogy nem beszélhetek róla.
Nem féltem, mert egy olyan " emberről" beszélünk, aki elvileg megóv engem, akit szerettem, aki megvígasztalt, ha bánatom volt. Miért is kételkedtem volna a gyermeteg lelkemmel pont ebben a személyben, aki sose bántott?
Nem okozott fizikai fájdalmat, mert amit csinált, azt úgy tette, hogy nefájjon. Minden kisgyerek szereti, ha simogatják a szülei és a kis tiszta lelkük nem is gondolná, ahogy én sem gondoltam akkor, hogy ez ne tartozna bele a szülői szeretetbe, hogy ezt nem szabadna. Hisz honnan is tudhattam volna, mikor fogalmam sem volt a szexualitásról, nem tudtam akkor, hogy ez valójában mi is.
Nem tudtam, hogy amit csinál az rossz! Nem tudtam mit csinál, viszont jó érzés volt amikor simogatott. A gyerekek nagyrésze szereti a simogatást, főleg a szülőktől, de nem tudják sajnos, ahogy én sem tudtam, hogy az már nem normális viselkedés egy szülő részéről, ha a fenekét vagy punciját/fütyijét simogatják. A simogatás jó érzést keltett, nem voltam vele tisztában, hogy ez rossz, mint ahogy biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül sokan voltak/vannak ezzel így.
Nem volt titok! Egyszer sem mondta, hogy nem szabad róla beszélni, nem tett rá utalást sosem, hogy ez a mi titkunk. Sosem mondta azt, hogy ezt el ne mondjam senkinek.
Szimplán egy kisgyerek voltam, aki épp a világ felfedezésében volt nyakig ahol számtalan új és új dolog tárult elém. Honnan is sejthettem volna, hogy ez rossz dolog, mikor semmit sem tudtam róla. Azt hittem ez is valami új dolog, amit most kezdünk "játszani". Mert játéknak hívta. Akkor kezdődött a kellemetlen érzés bennem, amikor előkerült a hímtagja is. Elmondta, hogy ez is a játék része, nem bánt. Ezzel is megsimogat. Itt már kellemetlenül éreztem magam, miért dörzsöli hozzám azt, ahol pisil? Egyre nagyobb lett, amit azzal magyarázott, hogy jólesik neki, ahogy nekem is a simogatás. Nem értettem, összezavarodtam, de nem mertem ellenkezni, valahogy nem is tudtam. Nem fájt, nem tette belém. Odadörzsölte folyamatosan, egyre gyorsabban, ami már fura érzés volt. Nem tudtam, nem értettem. Addig dörzsölte amig remegni nem kezdtem, majd elvette és húzogatni kezdte, amig nem jött belőle valami. Megijedtem, moccanni sem mertem. Berakott a kádba és mondta, hogy zuhanyozzak le, mert elkésünk az óvodából.
Emlékszem, egyszer a játszótéren két néni beszélgetett, hogy bezártak a rendőrök egy bácsit, mert a lányát molesztálta. Pillanatra meghökkentem. Odamentem és megkérdeztem, hogy mi az a molesztálás? Azt mondták, addig jó amíg nem tudom, nagyon rossz és fájdalmas dolog. Jaaaaa értem, akkor ez más, hisz nekem nem fájt, semmi ilyesmi. Emlékszem, szülők sokszor mondták a gyerekeknek, "Az nem jó, nem szabad!" De hát ez rossz nem volt, csak kellemetlenül fura. Tehát itt ez annyiban is maradt bennem.
Rádöbbenés...
Az a pillanat és érzés, ami akkor kerített hatalmába, mikor rádöbbentem, hogy tulajdonképpen akkor mi is történt velem, hát nem kívánom senkinek. Szégyen, undor, meggyalázás, döbbenet, csalódás....egy világ összeomlása. Amikor tudatosult bennem, hogy ez igen is rossz dolog volt, hogy bántott, hogy megbecstelenített, nem is volt annyira fájó, mint amikor azt éreztem, hogy még a bűntársa is lettem, hisz hagytam. Persze, mit is tehettem volna? Ezt már felnőtt fejjel tudom. De akkor, mikor erre rájöttem, még nem tudtam. Kezdtek fizikai fájdalmaim lenni, szinte az is fájt, ha én értem a saját bőrömhöz. Elbújtam egy hamis kép mögé, amit kialakítottam, hogy nefájjon, hogy ne is emlékeztessen rá semmi, hogy mit művelt. Egy hamis képet, egy jó, egy megbízható és szerethető "apáról".
Mostmár tudom, hogy ezek az ő szégyenei, ezek az ő gaztettei és semmit sem tehettem volna akkor, hisz eleve az erőviszonyok is messze nem voltak egyenlők. Már tudom, hogy nem bűntárs voltam és nekem semmi szégyellnivalóm nincsen. Sőt, igen is beszélni kell róla, mert úgy gondolom, sokan eltemetik akikkel ugyan ez történt és ez nem jó. Sok problémát okozhat egy ilyen fel nem dolgozott, ki nem beszélt, meg nem értett, meg nem gyászolt trauma. Nem szabad hagyni, hogy ezt bárki bűntetlenül megússza. Sajnos ma, Magyarországon ez még annyira tabu, ezen büntető eljárások annyira "gyerekcipőben" járnak, hogy többnyire nem is hisznek a gyerekeknek, ha még is elmondják. Kevés az az ügy, ami bíróságra kerül, többnyire a nyomozás elakad és abba marad bizonyíték hiányában. Tehát a gyerek nem csak az elkövetőben csalódik, hanem mindenki másban, mert nem, hogy nem kap büntetést például az apa, de még perelhet is láthatásért, amit ha megkap.........kitudja mitörténik?
Miért nem látják a problémát? Miért hiszik azt, hogy amit nem látnak, az nem is létezik? Miért hiszi azt mindenki, hogy vele ilyen nem történhet? Miért?
Nem könnyű felnőttként a szégyen árnyékában élni. Nem könnyű nap mint nap szembesülni a múlt szörnyűségeivel. Igen, nap mint nap. Mindig van valami, ami felhoz egy darabot a múltból, ami emlékeztet arra, amit elakarunk nyomni. Ugyan ilyen nehéz kibújni az árnyékból, hogy elfogadjuk ez igen is nem a mi szégyenünk, hogy erről beszélni kell, mert hatalmas probléma. Amíg nem beszélünk róla nyíltan, amíg nem engedünk teret, addig tabu marad és semmi nem változik. Legfőképp az nem, hogy az árnyékban maradunk. Vannak, akiknek elég ha beszélhetnek róla és már kisebb is az árnyék amiben élnek, van akinek szakemberre van szüksége, hogy elég mélyre jusson és belássa, hogy mi is a probléma gyökere. De az közös bennünk, hogy nem akarunk szégyent érezni, nem akarjuk, hogy sajnáljanak. Sok felesleges kérdés, sok sajnálkozó tekintet.... ami senkinek nem kell, csak nefordítsák el a fejüket az emberek, ha ilyet látnak, vagy ha tudomásukra jut egy bántalmazás.
Nekünk megmarad a szörnyű emlék és a fájdalom, de meglehet vele bírkózni. Az árnyékban senki nem lehet önmaga, addig nem lehet teljes életet élni és felhőtlenül boldogok sem lehetünk. Beárnyékol mindent a múlt. Felállítunk egy hamis képet, hogy nefájjon annyira. Talán el is hisszük, hogy az úgy van. De meddig? Amíg felnőttként egy probléma fel nem üti a fejét, ami a múltra vezethető vissza. Ott jön a felismerés, hogy ezt már rég meg kellett volna tenni, talán az is, hogy el sem kellett volna nyomni. Persze utólag okos az ember, amikor rájön, hogy hamarabb is eltünhetett volna az árnyék. De jobb később, mint soha.
Amint szembe merünk nézni azzal, hogy akkor gyerekként nem tehettünk mást, hogy nem a mi hibánk, amint képesek vagyunk erről nyíltan beszélni, megindul a folyamat. Jó lenne, ha mernének róla beszélni az emberek, hogy a bántalmazottak mesélnének az érzéseikről, ki és hogyan élte meg. Legyen egy átlátható kép és mindenki járjon nyitott szemmel, az esetleges bántalmazások megelőzése végett.
Nekünk pedig itt marad egy olyan gyerekkor, aminek a szépségeit elnyomják az árnyékok. Mi nem úgy gondolunk vissza a gyerekkorunkra mint mások. Mi nem nyitott szívvel éljük újra az emlékeinkben a gyerekkort. Mi legtöbbször inkább vissza sem gondolunk a gyerekkorra. Nekünk többnyire nem gyerekkor és felnőtt korunk van, hanem a bántalmazás előtti és utáni korszak. Mindegy, hogy milyen korban történik a szexuális bántalmazás, de egy biztos: Mindannyiunkban megszakad valami.
Ezek azok amik nekünk maradnak. A félelem, a szégyen, a fájdalom végig kísér és árnyékban tart, amíg nem nézünk vele szembe! Meg kell ismerni önmagunkat, hogy szeressünk, hogy szerethessük azt akik valójában vagyunk. Biztosítani magunkat arról, hogy szerethetőek vagyunk attól függetlenül, hogy mitörtént velünk. Hinnünk kell magunkban, hogy nem attól leszünk jobbak vagy rosszabbak, hogy ki mit gondol rólunk. Nincs a homlokunkra írva, de kitárhatjuk a szívünket, hogy ezzel is segíthessünk másokon és egyúttal magunkon. Leginkább azokon, akik nem lesznek áldozatok, ha teszünk érte, beszélünk róla és kinyitjuk az ajtókat.
Ami megmaradt nekünk, használjuk fel. Használjuk jóra. Akik nem mernek nevet,arcot felvállalni, írjatok anonim névről, címről. Csak írjatok, beszéljetek róla. Hagyjuk abba azt, hogy homokba dugjuk a fejünket és leértékeljük magunkat. Nem vagyunk kevesebbek másoknál. Te is érsz annyit mint bárki más. Nem a Te felelősséged az ami történt, de az, hogy ezzel mit kezdesz, már rajtad múlik!
Nem a Te szégyened!!! Lépjünk ki az árnyékból!!! Merjünk kilépni!!!!
nemateszegyened@gmail.com