Nem könnyű felnőttként a szégyen árnyékában élni. Nem könnyű nap mint nap szembesülni a múlt szörnyűségeivel. Igen, nap mint nap. Mindig van valami, ami felhoz egy darabot a múltból, ami emlékeztet arra, amit elakarunk nyomni. Ugyan ilyen nehéz kibújni az árnyékból, hogy elfogadjuk ez igen is nem a mi szégyenünk, hogy erről beszélni kell, mert hatalmas probléma. Amíg nem beszélünk róla nyíltan, amíg nem engedünk teret, addig tabu marad és semmi nem változik. Legfőképp az nem, hogy az árnyékban maradunk. Vannak, akiknek elég ha beszélhetnek róla és már kisebb is az árnyék amiben élnek, van akinek szakemberre van szüksége, hogy elég mélyre jusson és belássa, hogy mi is a probléma gyökere. De az közös bennünk, hogy nem akarunk szégyent érezni, nem akarjuk, hogy sajnáljanak. Sok felesleges kérdés, sok sajnálkozó tekintet.... ami senkinek nem kell, csak nefordítsák el a fejüket az emberek, ha ilyet látnak, vagy ha tudomásukra jut egy bántalmazás.
Nekünk megmarad a szörnyű emlék és a fájdalom, de meglehet vele bírkózni. Az árnyékban senki nem lehet önmaga, addig nem lehet teljes életet élni és felhőtlenül boldogok sem lehetünk. Beárnyékol mindent a múlt. Felállítunk egy hamis képet, hogy nefájjon annyira. Talán el is hisszük, hogy az úgy van. De meddig? Amíg felnőttként egy probléma fel nem üti a fejét, ami a múltra vezethető vissza. Ott jön a felismerés, hogy ezt már rég meg kellett volna tenni, talán az is, hogy el sem kellett volna nyomni. Persze utólag okos az ember, amikor rájön, hogy hamarabb is eltünhetett volna az árnyék. De jobb később, mint soha.
Amint szembe merünk nézni azzal, hogy akkor gyerekként nem tehettünk mást, hogy nem a mi hibánk, amint képesek vagyunk erről nyíltan beszélni, megindul a folyamat. Jó lenne, ha mernének róla beszélni az emberek, hogy a bántalmazottak mesélnének az érzéseikről, ki és hogyan élte meg. Legyen egy átlátható kép és mindenki járjon nyitott szemmel, az esetleges bántalmazások megelőzése végett.
Nekünk pedig itt marad egy olyan gyerekkor, aminek a szépségeit elnyomják az árnyékok. Mi nem úgy gondolunk vissza a gyerekkorunkra mint mások. Mi nem nyitott szívvel éljük újra az emlékeinkben a gyerekkort. Mi legtöbbször inkább vissza sem gondolunk a gyerekkorra. Nekünk többnyire nem gyerekkor és felnőtt korunk van, hanem a bántalmazás előtti és utáni korszak. Mindegy, hogy milyen korban történik a szexuális bántalmazás, de egy biztos: Mindannyiunkban megszakad valami.
Ezek azok amik nekünk maradnak. A félelem, a szégyen, a fájdalom végig kísér és árnyékban tart, amíg nem nézünk vele szembe! Meg kell ismerni önmagunkat, hogy szeressünk, hogy szerethessük azt akik valójában vagyunk. Biztosítani magunkat arról, hogy szerethetőek vagyunk attól függetlenül, hogy mitörtént velünk. Hinnünk kell magunkban, hogy nem attól leszünk jobbak vagy rosszabbak, hogy ki mit gondol rólunk. Nincs a homlokunkra írva, de kitárhatjuk a szívünket, hogy ezzel is segíthessünk másokon és egyúttal magunkon. Leginkább azokon, akik nem lesznek áldozatok, ha teszünk érte, beszélünk róla és kinyitjuk az ajtókat.
Ami megmaradt nekünk, használjuk fel. Használjuk jóra. Akik nem mernek nevet,arcot felvállalni, írjatok anonim névről, címről. Csak írjatok, beszéljetek róla. Hagyjuk abba azt, hogy homokba dugjuk a fejünket és leértékeljük magunkat. Nem vagyunk kevesebbek másoknál. Te is érsz annyit mint bárki más. Nem a Te felelősséged az ami történt, de az, hogy ezzel mit kezdesz, már rajtad múlik!
Nem a Te szégyened!!! Lépjünk ki az árnyékból!!! Merjünk kilépni!!!!
nemateszegyened@gmail.com
