A nevem Puskás Melinda.  37 éves, 3 gyermekes édesanya vagyok.

Magam sem tudnám megmondani, hogy pontosan mi volt az a pont, ami teljesen megfordult bennem és elkezdtem szembenézni a dolgokkal. Talán az, amikor meghalt. Amikor már biztos voltam benne, hogy nem bánthat többé senkit, amikor világossá vált, hogy vagy kilépek az árnyékból, vagy elfogok veszni benne, mint ahogy sokan mások. De, ahogy a szakirodalomban olvastam róla, valószínű, hogy a lányom életkora.

Sok oldalon írják a szakértők, hogy ha nagyon elnyomjuk a gyerekkori traumát és felállítunk egy hamis képet, előfordulhat, hogy aktivizálódik bizonyos dolgok hatására. Például, ha egy bántalmazott meglát egy ugyanolyan csempét, ami abban a helyiségben volt, ahol őt bántalmazták, előjöhet, aktivizálódhat. Egy ugyan olyan szőnyeg. Egy zene, egy kép, vagy hang, de akár illatok és szagok is. Sokszor ha az áldozat gyermeke eléri azt az életkort, amikor őt bántalmazták, szintén beindulhat a folyamat.

A lányom 5 éves múlt, amikor ez a dolog elkezdett bennem dolgozni, pont mint én akkor. Ránézek és összeszorult gyomorral gondolok vissza arra, hogy MIÉRT? Sosem fogom se megtudni, se megérteni. Erre nincs mentség, nincs ok és nincs magyarázat sem.

De! Mivel ez a téma még mindig tabunak bizonyul és sokan nem is akarnak erről tudomást venni, így muszáj erről a lehető legtöbbet beszélni. Kikell nyitni mindenkinek a szemét, hogy végre meglássák, hogy ez mekkora probléma, hisz a későbbiekben, felnőttként is problémákkal szembesít ez a dolog, ahogy engem is. A gyerekeknek már kiskorukban is tisztában kell lenniük azzal, hogy mi az ami még elfogadott megengedett a testükkel kapcsolatban és mi az ami nem. Természetesen, ezt játékosan az ő kis nyelvükön. Nem kell paranoiásnak lenni, csak nyitott szemmel kell járni.  Persze, értem én a felháborodások okát, mivel soha senki nem feltételezne ilyesmit a másikról.

A baj csak az, hogy a számok nem ezt mutatják.