" Nekem nem lehet kislányom! Nem akarom, hogy kislányom legyen!!" - forgott a fejemben folyamatosan, amikor elkezdtem játszani az anyaság gondolatával. Annyira erősen ellenkeztem, hogy vetélések sorozatát is megéltem. Talán már csak maga a gyermek tudata is egyfajta ellenállást keltett a szervezetemben, hogy nem akarom, hogy az én gyerekemet is bántsák.
Kisgyerekként, nehéz feldolgozni valamit, amiről igazából azt sem tudjuk, hogy mi az. Sokszor ez felnőtteknél is problémát okoz, hát még egy kicsi gyermeknek, akinek más dolga sincs, csak, hogy felfedezze a világot. Azonban ez a felfedezési vágy megszűnik abban a pillanatban, amikor a kisgyermektől elveszik a gyerekkort, a gyermeki énjét. A gyermek nem tudja megfogalmazni, hogy mit is érez a bántalmazással kapcsolatban, hisz a szókincse még ahhoz kevés. Ismeretlen az érzés, ismeretlen a fogalom.
Amikor a szülő azt mondja a gyermekének, hogy gyere ülj ide az ölembe, teljesen normális dolognak tűnik, egészen addig, amig ezt ruhában teszik. De amikor a kisgyerek mit sem sejtve bele ül a szülője ölébe úgy, hogy mind a ketten meztelenek, ott már problémák vannak.
Ilyenekről nem beszélnek az emberek, mert tabu, mert az elvárások, a normák az ilyet nem akarják. Pontosan ettől leszünk mi, a bántalmazottak csendesek és érzéseket elnyomók. Mert ugyan mit fognak szólni mások? Miért ez a legfőbb gondolat, hogy mit fognak szólni mások, amikor gyerekként egy világ omlott össze bennünk? Kit érdekel mit szólnak mások? Nem az ő fájdalmuk, nem az ő életük. Vagy még is? Talán mert sokaknak szembe kellene nézni azzal, hogy náluk is probléma van? Talán mert kiderülne a szomszédok számára, hogy a kedves férj, vagy nagypapa, vagy egy közeli rokon, akár egy ismerős miféle ember? Vagy mert nem akarunk magunknak problémát? Hisz ez nem kis procedúrával járna. Számtalan kérdés felvetődik bennem, hogy MIÉRT?
Mindenki, aki lát egy bántalmazással kapcsolatos posztot, cikket, vagy hírt, kifakad.... Húúú mit adnék annak a féregnek!! Letépném a f.rkát, besóznám!! Addig kínoznám amíg mozog!! Tényleg? Aztán mitörténik? Semmi!! Mert 5 perc múlva már arról beszél, hogy de szép az idő, vagy éppen arról, hogy mit főzzön holnap....Ennyi volt a hírértéke a dolognak. MIÉRT? Ha valaki tudomást szerez ilyen esetről, többnyire félre néz. Biztos nem úgy van, vagy nincs hozzá közöm! Tényleg? Ahhoz van, hogy a szomszédnak megint új nője lett? Ahhoz, hogy a másik megint új autót vett? Vagy ahhoz, hogy ki, mikor, hova megy nyaralni? Persze, hisz ebből nincs problémájuk. De az senkit nem érdekel, hogy egy gyerekben összedől a világ, hogy bizalmatlanná válik, hogy netán problémái lesznek felnőtt korára.
Eltelt 32 év, de a fülemben cseng egy mondat még a mai napig is és ezt sosem felejtem. "Mosd le magad gyorsan, mert elkésünk az oviból!" -figyeltetek? AZ OVIBÓL!! Belém égett, mint valami stigma. Itt van és nem tudom letörölni, kitörölni, eltüntetni. Mint ahogy az érzést sem, amikor reggel kinyitottam a szemem és tudtam, hogy ő visz oviba. Már előre tudtam, hogy mi fog történni, már előre remegtem, amikor megláttam meztelenül. Kiabálni kellett volna, de nem ment. Belső énem elzárkózott, ne is lássa, ne is hallja, ne is érezze ezeket. Akkor nem voltam tisztában azzal, hogy ez rossz, ez nem normális dolog, de még is valahol belül éreztem, hogy ez nem való egy átlagos gyerek-szülő kapcsolatba. Nem beszéltem róla, hisz azt sem tudtam mi ez, nem tudtam volna megfogalmazni, hogy milyen érzést vált ki, hisz akkor még a szókincsem sem volt elég nagy ehhez. Meg, mit is mondtam volna? Kinek? Hogyan? Teltek a napok és próbáltam magamba folytani ezt a dolgot, nem gondolni rá. Eltűnt a gyerekkorom belőlem. Látszólag nem változott semmi, nem viselkedtem másképp, nem akartam, hogy látszódjon rajtam ez a rettegés. Belül viszont, minden más lett. Elbújtam és nem tudtam kiengedni magamból. Összetört minden.
Ezek miért nem olyan fontosak az embereknek, mint a szomszéd új nője aki hetekig téma? Miért nem elég fontos, hogy mindennap vannak valahol gyerekek, akik némán üvőltenek a csendben? Akik megtörten, gyerekkoruk vagy talán életük legrosszabb napjait élik át? Vagy az, hogy ezekből a gyerekekből lesz e normális felnőtt, vagy érzelmi és lelkinyomorékok maradnak? Tényleg ennyire érdektelenné vált a világ? Valahol épp most is könnyezik egy gyermek akinek fáj és megalázó, vagy egy felnőtt, aki szégyent és megalázást érez a mai napig, de nem beszél róla, mert minek? Beszélni kell róla és ha úgy érzitek nincs kinek, hát bátran írjatok!
Sokan gondolják úgy, hogy "A környezetemben biztos nincs, észrevenném". Tényleg? Biztos vagy benne? Rólam sem tudta sokáig senki. Mert nem akartam, hogy tudják, ami így utólag hiba volt.
Nézz körül a környezetedben! Teljesen biztos vagy abban, hogy nincs senki akit bántalmaztak? Teljes nyugodtsággal kimered jelenteni? Járjatok nyitott szemmel! Beszéljetek róla! Ez egyáltalán nem megalázó és tudnia kell minden bántalmazottnak: !!! NEM A TE SZÉGYENED !!!
