Ahogy tudatosultak bennem a történtek, kezdtem felépíteni a hamis képet, hamis világot ő köré, hogy nefájjon. Kifele nem mutattam semmit, hisz a szégyen rámtelepedett. Voltak dolgok amik megváltoztak, de igyekeztem ezeket feltűnés nélkül megváltoztatni. Nem volt nehéz, hisz épp költözés előtt álltunk, így ami esetleg észrevehető lett volna, azt betudták az esetleges költözködésnek, lakhelyváltozásnak. Ekkor már nem bántott és egy évre rá el is tünt a mindennapjainkból.
Nem szerettem zuhanyozni, ha tehettem csak fürödtem. Mindig zuhanyozni kellett óvoda elött. Ma már ezzel sincs problémám, zuhanyozok ha épp arra van időm, már nem tép fel sebeket. Mai napig forró vízben fürdök, de már nem zavar, ha langyos vízbe kell beleülnöm. Ovi előtt, csak langyos vízben zuhanyozhattam. Nem szerettem hideg kakaót inni sokáig, mert mire "végzett velem" mindig kihült a reggeli kakaó vagy tej, vagy éppen ami... Ma már nagyon ritkán iszok kakaót, de még mindig melegen, persze már nem zavar, ha kihül. Szeretek sötétben lenni. Amíg mások szürkületkor már villanyt kapcsolnak, én szépen elvagyok a sötétségben. Mindig teljes fényáradatban "játszott" velem, így a sötétség megnyugtatólag hat rám a mai napig.
Amikor elkezdtem nőiesedni, zavartak a melleim. Zavartak, hogy mások is látják. Sokszor púposítottam, hogy kisebbnek látszódjon, vagy ne is lássák. Volt időszak, amikor lehajtott fejjel közlekedtem, hogy ne lássam ki néz rám. Sose voltam nőcis lány vagy nőies nő, mert úgy gondoltam, hogy ha nem vagyok olyan, hanem inkább fiús, akkor nem lehetek célpont, nem leszek célpontja senkinek, nem bánthatnak. Amíg más lányok már tizenévesen "diétáztak", én meg sem próbáltam, nehogy vékonyabb legyek, mert őket biztos jobban megtalálják a bántalmazók. Fiúkkal kezdtem lógni, jobban kijöttem velük. Nem kellett semmi csajszisat, nőieset csinálnom, beszélgetni is jobb volt velük, teljesen más volt a témakörük mint a lányoknak.
Sokáig azt hittem, hogy érzelmi nyomorék lesz belőlem, de szerencsére nem így lett. Szép gondosan elkezdtem jó mélyre temetni a dolgokat, kiszínezni a hamis képet róla, hogy milyen gondos és szerető "ember". Így nem fájt, nem jöttek elő folyton a képek, emlékek. Nem éreztem annyira a rámnehezedő szégyent, büntudatot és gyalázatot.
Amikor elkezdtem az anyaság gondolatával játszani, bennem volt, hogy szeretnék gyereket majd.....majd.....majd egyszer.....valamikor. Azt is szerettem volna, ha 30 éves korom előtt anya lehetnék, szerettem volna fiatal anyuka lenni. De ott motoszkált bennem, hogy majd.....és nem lányt. Nem! Nem akarok lányt, nem lehet lányom. Vele nem történhet ilyen. Ott el is döntöttem, hogy nem lehet lányom, de tulajdonképpen a tudat, hogy gyerekem lesz és bántani fogják, hatalmasra nőtt. Több vetélésen is keresztül mentem, most már tudom, illetve én úgy gondolom, hogy ez lehetett az oka, a visszatartó erő. Saját magam félelme. Ennek ellenére, mindegyik nagyon mélyen megérintett, fájt. Amikor sikerült ezt a gondolatomat elengedni, meg is jött a gyermekáldás, egymás után két fiúcska személyében.
A gyerekek lekötötték a gondolataim, szinte minden körülöttük forgott, de olykor a nyugodt pillanataimban jöttek gondolatok, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég szerethető, kezdtek bennem felgyülemleni a gátak. Sokszor szorongás lett rajtam úrrá. Szellemileg gyakran annyira kimerültem, hogy magam sem értettem miért. Ma már tudom. Hatalmas erőfeszítés kell ahhoz belűlről, hogy eltudjuk nyomni a bennünk rejlő rosszat, hogy megvédjük saját magunkat. Nehéz felnőttként úgy párkapcsolatban élni, hogy tudatalattról jönnek az infók, hogy nem vagy elég jó, nem vagy szerethető, mert ezt sem tetted meg vagy éppen azt. Igen, mert ez a bántalmazásból fakadó mondat, " Ha megteszed, akkor szeretsz engem és szerethető vagy!" végig kísért teljesen addig, amíg szembe nem néztem a valós problémával. Ha nem végeztem a takarítással úgy, ahogy szerettem volna, feljött ez a mondat és szorongásba ment át, amit aztán próbáltam terelni mással, például gyerekekkel elmentem sétálni. Ebben az esetben viszont jött a lelkifurdalás. Nem végeztem, de sétálgatunk, amiből az jött le nekem, hogy nem szeretem eléggé a másikat, nem leszek szerethető, tehát rohanás haza befejezni. Ennek következtében, folyton rohanásban voltam, sosem értem utol magam.
Szembe kell nézni a múlttal, felkell dolgozni, meg kell gyászolni és igen is beszélni kell róla! Ez olyan mint egy bomba, ami el van dugva, nem tudjuk hol van, hogy mikor robban és azt sem, hogy többször is fog e robbanni. Mert valóban, többször is képes rá, ha nem ismerjük fel, nem nézünk szembe azzal ami aktíválja. Szeretni kell ahhoz magadat, hogy másokat is teljes odaadással szeretni tudj! Amíg a szégyen, a gyalázat, a fájdalom és az esetleges bűntudat benned van a múltaddal kapcsolatban, addig erre nem leszel igazán képes!
Nem a Te szégyened!!!
