Amikor történik velünk valami kisgyerekként, többnyire hamar feldolgozzuk a történéseket és sokszor napok múlva már nem is emlékszünk rá. Ha valami rossz történik, mi az első a kisgyereknek? Szalad az édesanyja vagy az édesapja védelmező ölelésébe, miközben kezdi hadarni, hogy mitörtént.

Mi történik akkor, ha az a személy bánt minket, akiben bízunk? Akiről azt hisszük, hogy oltalmaz, megvéd? Akire úgy gondolunk, hogy bármikor támaszunk lehet? Amikor tudjuk, hogy ha baj történik, szaladhatunk hozzá, hogy megvigasztaljon, karjaiba zárjon?

Többnyire semmi.....

Semmi sem történik. Első sorban azért, mert a kisgyerek bízik abban, hogy az oltalmazó, megnyugtató ölelés, nem lenne képes bántani őt. Tehát amit csinál, az nem lehet rossz. Hisz miért is bántaná őt? Bízik benne, szereti őt. Gyermeki tisztasága nem lát túl ezen....Ha pedig még is, akkor a félelem vezérli. Eltelik pár év, a gyermek növekszik, bővül a világról és emberekről alkotott képe. Megismerkedik a rossz dolgok fajtáival. Megismerkedik a nemiséggel, késöbb a szexualitással. Villámcsapásként tudatosul benne a felismerés, ami egyből szégyenbe burkolózik. Bántották őt. Az az ember, akiben bízott, akinek hitt. Akinek az ölelő karjai megnyugvást ígértek. Záporoznak a kérdések, miértek, hogyanok és a végén elnyomja. Azért, hogy nefájjon, hogy ne érezze a szégyent. Felállít egy hamis képet, ami ezt mind elfedi, s szépen lassan el is hiszi azt. Mélyen legbelül tudja, de a szégyen és a félelem visszatartja. Nem beszél róla, nem tesz semmit. Így a jó, hisz nincs célkeresztben. Nem zaklatja ezzel senki, nem teszik fel az "okos" kérdéseiket, tehát eltemethető és így szégyen sincs.

De sajnos ez a későbbiekben, valamilyen problémaként megnyílvánul. Lehet ez lelki probléma, vagy testi tünet, de ha nem engedjük ki és nem dolgozzuk fel, nem engedünk neki teret, valahol megjelenik. Legyen az párkapcsolati probléma, szexuális probléma, kapcsolatteremtési nehézségek stb. Szinte bárhol felütheti a fejét az elnyomott szegyenérzet és fájdalom, harag és düh.

Azt mondják, hogy az ilyet a szülő észreveszi. Az óvónők meglátják, megérzik a gyerek viselkedésén, rajzain, az esetleges változásokon, amik láthatóak a gyermeken. Feltételezések vannak, hogy valószínűsíthető, ha a gyermek így vagy úgy viselkedik, vagy kirívó rajzokat produkál, vagy a viselkedése megváltozik hirtelen, akkor szexuális bántalmazás érte. Lehetséges. Akkor igen, ha a bántalmazó fél, egy családon kívülálló személy. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha egy hamis képet felállítok magamban a bantalmazottról, senki az ég világon nem jön rá soha, hogy bántalmaztak. 

Mosolyogtam, mint előtte. Játszottam, mint előtte. Úgy rajzoltam, mint előtte. Semmi nem utalt arra, hogy belűl fájhat valami, hogy belűl rettegek. Az pedig, hogy felnőttként az ember nem emlékszik arra, hogy mitörtént....... Ez sem mindig valós, többnyire nem. Nem akarnak emlékezni. Szégyen vett körül, amíg rá nem jöttem, hogy ez nem az én szégyenem, hisz gyerek voltam. Nem az én szégyenem, hát miért cipeljem tovább?

Miért hagyjam folyton felvillanni a képet, ahogy hozzám ért? Ahogy cirógatott.... Ahogy a combomhoz ért.... Ahogy szépen lassan kúszott felfelé a keze.... Ahogy álltam a fürdőkádban, miközben folyt rám a víz, hogy lemossa rólam óvoda előtt a mocskos ragacsos izét. Tisztán emlékszem minden pillanatra, már nem akarom elnyomni, mert másképp nem tudom elengedni. Már nem szégyenlem, már nem fáj. Kikell engedni, elkell engedni. Beszélni róla és a szégyent levetkőzni, hogy végre szeretni lehessen önmagunkat.

Sajnos ez a téma, még mindig nem elég nyílt ahhoz, hogy igen is felvállalják a bántalmazottak. De addig, amíg a szégyen árnyéka felettünk van, nem lehetünk önmagunk.

Beszéljünk róla, mert beszélni kell!